2013. május 25., szombat

Egy esőelmosta vásár margójára

Be kell vallanom töredelmesen: imádok vásározni menni. Tényleg. A hangulat, az izgalom, a nézelődőkkel-vásárlókkal való beszélgetések, a dícséretek - ezek mind-mind kellenek a lelkemnek. És persze álszent lennék, ha nem mondanám meg azt is, hogy egy-egy jól sikerült vásár után örömmel számolgatom a bevételt. De hát nincs ebben semmi rossz, hiszen ebből élek.

És az esetek többségében mindig nagy tisztelettel állok a szervezők előtt, a szervezések, a hajnali kelések, a pakolások, a késői zárás, ezek is hozzátartoznak a munkához, többek között ezért (is) fizetjük a helypénzt.

És persze hogy jobban szeretem a szabadtéri vásárokat mint a zárt térieket, bár ez mindig rizikósabb, de van valami utánozhatatlan feelingje...
De!

Mert itt most jön egy nagy DE!

Sosem fogom megérteni, hogy egy vásárszervező (vagy több) miért nem néz időjárás-jelentést, vagy ha nézi, miért nem gondolja át? Miért kell tűzzel-vassal ragaszkodni az eredeti szabadtéri elképzeléshez, ha igen nagy az esélye annak, hogy esni fog? Vagy netán viharos szelet ígérnek? Pláne, ha ott egy épület, ahová be lehetne menni, ingyen és bérmentve?

Erre a hétvégére mindenki tudja, fele ilyen-fele olyan, de inkább esőre hajló időjárást mondtak. Mindkét napra (gyereknap van, vagy mifene) szabadtéri rendevzvényre vagyok hivatalos. Ma még csak szombat van, hát ugyan szép idő volt, fújt a szél, de reménykedtem, hátha mégiscsak bölcsen az épületben leszünk. De nem. Megérkezvén rákérdeztem: kint leszünk? A válasz: Igen, persze, és (most figyeljetek:) REMÉNYKEDÜNK, HOGY NEM ESIK.

Ennyi? Reménykedünk? És akkor majd nem esik? És ha igen, akkor majd elkezdünk gondolkodni?

Két óra nem telt el, a szélből egyre nagyobb szél lett, és persze hogy leszakadt az ég. Álltunk, dühöngve, a cuccainkat féltve, csuromvizesen. Mert előre borítékolható volt az eső.

Mert kérem szépen, nem az a baj, hogy vizes leszek. Jó esetleg megfázom, de hát az kit zavar?
Engem az zavar folyamatosan, hogy ilyen esetekben a szervezők egyáltalán nem tisztelik a kézműveseket meg azzal, hogy tekintettel lennének arra, hogy esetleg tönkremegy az árujuk.
Mert egy szabadtéri vásárban az eső az bizony egyenlő a felvert porral, a sárral is. És akkor már nem csak az a baj, hogy vizes a szajré. Hanem sáros. Jó esetben kimosható, rossz esetben menthetetlen. A szervezőkre max. annyi hatása van, hogy " hát sajnos esett, elmosta az eső a programot". De a kézműveseknek? Kimaradt bevétel az egy (hiszen félbeszakad a vásár, hazamennek mind a vásárlók, mind a vásárosok). Potyára kifizetett helypénz, az a kettő. Csuromvizes, ázott, koszos-sáros áru, az a három. Megfázás, betegség, az a négy.
És az otthoni teregetés, az az öt. Esetleg a helyrehozás... Mert az is időigényes, munkás, stb.

Most tele a lakásunk mindenhová aggatott táskákkal, a többit már elpakoltam (micsoda mázli, hogy az ékszereim nylonban vannak... tök jó volt áttörölgetni 80 sáros nylonzacsit...)

És mi lesz holnap? Kíváncsian várom. Ott is van esőhelyszín, amikor a héten érdeklődtem, mi a terv, azt mondtak (lazán), hogy szabadtéren lesz tuti, max ha esik akkor majd átmegyünk. Na de hogy? felverem a sátrat aztán leverem, kipakolok, visszapakolok és újra kipakolok?Két utcányi távolságról van szó...
Hát asszem holnap várakozó állásponttal indulok el...

Kedves szervezők, kérlek, ezt az írást inkább építő jellegűnek vegyétek, hiszen nélkületek nincs vásár.
De nélkülünk sincs ám...

(szeretném hangsúlyozni, hogy ezt az írást nem a mai egyetlen alkalom, hanem az évek alatt többször tapasztaltak hozták ki belőlem)